Szeretném átadni ezeket a gyönyörű, felemelő gondolatokat, melyek Paulo Coelho: Az accrai kézirat című könyvéből találtak rám.
Tegye szebbé a heteteket!
“Abban pillanatban, amikor minden veszni látszik, fel kell vidítanunk valamivel a lelkünket.
Mesélj hát a szépségről!”
Mindig azt halljuk, hogy ‘nem a külső szépség számít, hanem a belső’.
De ez óriási tévedés.
Ha valóban így lenne, minek erőlködnének a virágok, hogy felhívják magukra a méhek figyelmét?
És miért formáznának szivárványt a napsugarakkal találkozó esőcseppek?
Mert a természet sóvárog a szépség után és csak akkor nyugszik meg, ha látja felragyogni.
A külső szépség a belső szépség megnyilvánulása. Az emberek szeméből áradó fényen keresztül válik láthatóvá. Nem számít, hogy jól öltözöttek vagyunk-e, hogy megfeleljünk az elegancia szabályainak és az sem, hogy mindenáron le akarjuk nyűgözni a körülöttünk állókat. A szem a lélek tükre és visszatükröz mindent ami rejtve van.
De a belülről fakadó ragyogáson kívül más szerepe is van a szemnek: kifelé is tükörként működik.
Azt is visszatükrözi aki belenéz. Ha tehát az illető lelke sötét, a saját rútságát fogja látni benne. Hiszen, mint minden tükör, a szem is a belenéző arcát tükrözi vissza.
—
A szépség minden teremtmény sajátja. A veszély abban rejlik, hogy mi, az Isteni energiától gyakran távol kerülő emberek sokszor hagyjuk, hogy mások ítélete vezessen minket.
A saját szépségünket is megtagadjuk, ha mások nem tudják, vagy nem akarják elismerni. Ahelyett, hogy elfogadnánk önmagunkat, utánozni akarjuk azt, amit a környezetünkben látunk.
Olyanok akarunk lenni, mint azok, akikről mindenki azt mondja: “Ó, de szép!” De eközben a lelkünk lassan elsorvad, az életkedvünk elapad, és megszűnik minden képességünk arra, hogy megszépítsük a világot.
Elfelejtjük, hogy a világ az, aminek elképzeljük.
Nem ragyogunk már úgy, mint a Hold, csak úgy, mint az őt visszatükröző pocsolya. Másnapra a Nap fel is szárítja ezt a tócsát, és nem marad belőle semmi.
És mindez miért? Mert valaki egyszer azt mondta ránk: “Csúnya vagy.” Vagy valaki más azt mondta: “Ő szép.” Csak két szó, de képes kiölni belőlünk minden önbizalmat.
És ez az, ami valóban csúffá tesz. Ez az, ami valóban keserűvé tesz.
Ilyenkor abban keresünk vigaszt, amit “bölcsességnek” hívnak. Ez valójában olyan emberek gondolatgyűjteménye, akik definiálni akarják a világot ahelyett, hogy tisztelnék az élet misztériumát. Van itt minden: Útmutatások, szabályok, előírások – és sok más fölösleges dolog, ami a viselkedési normát hivatott meghatározni.
A hamis bölcsesség azt mondja: Ne törődj a szépséggel, mert az felszínes és mulandó.
—
Ez azonban nem igaz. Minden teremtmény a madaraktól a hegyekig, a virágoktól a folyókig a teremtés csodáját tükrözi.
Ha ellenállunk a kisértésnek, hogy elhiggyük, hogy mások megmondhatják, kik vagyunk, akkor szép lassan felragyogtathatjuk a lelkünkben szunnyadó napot.
A Szerelem odalép hozzánk és azt mondja: “Nem is vettem észre, hogy itt vagy.”
A lelkünk, pedig így felel: “Akkor figyelj jobban, mert itt vagyok! Kellett egy kis szellő, hogy lefújja a szemedről a port, de most, hogy végre felismertél, többé ne hagyj el, hiszen mindenki áhítozik a szépségre.”
A szépség nem az egyformaságban rejlik, hanem a különbségben. El sem tudnánk képzelni a zsiráfot hosszú nyak nélkül, vagy a kaktuszt tövis nélkül. A körülöttünk lévő hegyeket is a szabálytalan csúcsaik teszik impozánssá. Ha az emberi kéz megpróbálná egyformára gyúrni őket, már nem lennének olyan tekintélyt parancsolóak.
Éppen az tud megdöbbenteni és vonzani, ami nem tűnik tökéletesnek.
Ha ránézünk egy cédrusra nem azt gondoljuk, hogy minden ágának egyforma hosszúnak kellene lennie. Hanem azt: milyen erős.
Ha ránézünk egy kígyóra, nem azt gondoljuk, hogy csak a földön csúszik, mi bezzeg emelt fővel járunk a lábunkon, hanem így vélekedünk: “Lehet, hogy kicsi, de színes a bőre, elegáns a mozgása, és bizony erősebb, mint én.”
Amikor a teve átkel a sivatagon, és elvisz minket a hátán, soha nem azt mondjuk, hogy “púpos és csúnyák a fogai” hanem azt: “Szeretem, mert hűséges és szükségem van a segítségére. Nélküle nem ismerhetném meg a világot.”
A naplemente is olyankor a legszebb, ha szabálytalan felhők borítják az eget, mert csak így mutatkozhat meg az a sok szín, amelyből az álmok és a versek születnek.
Mily nyomorult, aki azt hiszi, hogy nem szép csak azért, mert nem kopogtatott be hozzá a Szerelem! A Szerelem igenis bekopogtatott hozzá – csak azért nem nyitott ajtót, mert még nem volt rá felkészülve.
Még csinosítani akarta magát, pedig már készen állt volna.
Másokat akart utánozni, pedig a Szerelem az egyedit keresi.
A kívülről érkező fényt akarta visszatükrözni és megfeledkezett a sokkal erősebb belső ragyogásról.
Még nincs hozzászólás