A legtöbben agresszív, betolakodó, kellemetlen külső erőnek tekintjük a negatív érzelmeket. …
Hajlamosak vagyunk felépíteni magunknak egy világot, ahonnan már a kapuból igyekszünk kiszorítani mindent, ami ellentmond a pozitív szemléletnek. Hozzánk csak szmájli, csak nagy életigazság, csak kedveskedés és egyetértés jöhet be. Így váltja fel a sokszínű, gazdag, dinamikus érzelmi bőséget egy a háromdimenziós valóságra erőltetett, idealizáló, elképzelt Facebook-fal. A szmájli, az élet értelmét kinyilatkoztató idézet és a “wow, drágám, csodás ez a profilkép” egysége háromágú szigonnyá változik a kezünkben.
Aki kritikát fogalmaz meg, az beszól, aki vitatkozik, az csak frusztrált lehet – és nyilván ez amiatt van, mert nem oké a szexuális élete, különben nem kötözködne -, aki pedig egyenesen veszekszik az tele van gyűlölettel. Csak az a probléma, hogy amikor az ellenvetés és a kötekedés közé egyenlőségjelet teszünk, valójában mi fogunk boszorkány üldözésbe, és egy füst alatt felülünk a lelki terror nevezetű vonatra is. És, hogy minden olajozottan működjön, úgy állítjuk be a helyzetet, mintha az illető valamilyen széles körben elfogadott erkölcsi megállapodást rúgna fel. Ne szólj be, ne lopj, ne ölj.
… Komolyan az őszinteség a boldogság kerékkötője? Az bántja a másikat, aki megtiszteli a nyíltságával? Nem az, aki egy neki nem tetsző vélemény miatt gyalázkodni kezd? Miközben rengeteg lehetősége lenne felelősségteljesen viselkedni ehelyett?
Nem az a legfontosabb feladatunk, hogy belássuk, fontos a megbocsájtás – ezt a legtöbb ember magától is tudja -, hanem hogy felismerjük és elfogadjuk: a megbocsájtás útja a haragon keresztül vezet. Akkor beszélhetünk hiteles megbocsájtásról, ha előtte átpasszírozzuk magunkat a dühünkön, megélve a bennünk feltámadó haragot. Amíg ezt megpróbáljuk elkerülni, mert azt gondoljuk, hogy a megbocsájtás ellenében hat, addig nem jön létre hiteles megbocsájtás – és a legtöbben ezen a ponton el is akadnak. Őket arra bátorítom: Merjenek haragudni. Engedjék meg maguknak, hogy egy ideig akár utáljanak is… mert az utálat tova tűnik… és megjelenik az együttérzés.
Amikor a haraggal találkozunk, és nem akarjuk elfogadni, mi sem egyszerűbb, mint fegyverként használni: a sértettséget. Egyfajta általános erkölcsi eszmére hivatkozunk, mintha kőbevésett törvénye lenne a világnak: A jó ember nem haragszik, nem csapkod, nem kiabál, nem használ erős szavakat. Paradox módon mára már egész intémény rendszert alakítottunk ki arra, hogy a felnőtt, érett normális kifejezésmódot rommá büntessük.
Közismert és elfogadott tény, miszerint a normális ember a békét igényli a háborúval szemben. Ezzel természetesen nincs semmi baj. Valóban nyilvánvaló gondolat. A probléma csupán ott kezdődik, amikor teljesen természetes folyamatokhoz elkezdünk ellenszenvvel viszonyulni, emiatt pedig fokozatosan kizárni őket az életünkből. A harag természetes, normális, akárcsak a nevetés vagy a sírás. Sem a nevetést, sem a sírást, sem a haragot nem akarhatjuk kiküszöbölni, megsemmisíteni magunkban. Vagyis el kell fogadnunk a rossz hírt: Nem így kell jó embernek lenni. Nem a haragkerüléssel, a haragelfojtással… a soha egy hangos szó című civilizációs téveszme bűvöletében. Ha dühös vagy rám, biztosan veled van a baj, nem velem! De minimum egy agresszív alak vagy… Ezzel a homályos nyomasztással igazán komoly károkat tud okozni bármelyikünk. Az ellenvéleménynél jóval komolyabbat.
Mihez képes ördögtől való a konfrontáció? Tényleg felborítja a nyugalmunkat egy indulatos helyzet? Tényleg az önértékelésünket mérgezi meg az ellenvélemény? Tönkre megy a napunk egy vitától? A válasz csak abban az esetben igen, ha az életet a komfortzónával azonosítjuk. Számos történelmi erénye mellett azonban biztosak lehetünk, hogy ez a kritikus méreteket öltött harag kerülés nem támogatja a tiszta személyiségfejlődést. És ha nem tudunk fejlődni… jobb emberré sem válhatunk. Hatalmas önámítássá válhat a pozitív életfilozófia hangsúlyozása, ha ennek szellemében akkor is megpróbáljuk jól érezni magunkat, amikor az volna a természetes, hogy valami fájjon… és azt megéljük. A valódi élet igenléshez hozzátartozik, hogy van bátorságunk rosszul lenni, amikor és addig, amíg annak itt van az ideje. Rosszul lenni pedig bizony általában erős színekkel jár. És váratlan hanghatásokkal. És hirtelen fékezéssel. És néha szabálykerüléssel.
Ideje megértenünk, hogy a konfliktus, a harag, a nyílt konfrontáció egy tünet. Annak a tünete, hogy valami eltérés van a lelki működésünkben. Azért hangosabb és kellemetlenebb a komfortzóna békés és elégedett hangjainál, hogy felhívja magára a figyelmünket. Felhívja a figyelmünket valami fontosra. Odafigyelnünk pedig igencsak szükséges… mert ha nem tesszük, akkor abból hátrányunk is származhat.
A negatív érzelmeket kidobni a kosárból az első lépés az önpusztítás felé. Ott egyszerűsítjük le az életet, ahol az volna a dolga, hogy bonyolult legyen. Az egyensúly, amelynek záloga a mesterséges konfliktuskerülés, törékeny. Az a béke, melyet a hangos szó szétver, álbéke. Az a jóság, amely abból áll, hogy soha nem mutatja ki a haragot, nemcsak, hogy hamis…
Ideje felismernünk: Az elfojtott düh megbetegít.
Amíg dühös vagy, azt jelenti harcolsz. Harcolsz önmagadért. Harcolsz azért, hogy maradni tudjál. Harcolsz azért, hogy úgy alakítsd a helyzetet, hogy neked is megfelelő legyen. Ha a harc nem éri el célját, akkor viszont távozni kell a helyzetből, vagy segítség után nézni, mely támogatja a védelmedet. Egészséges megoldás csupán ennyi van.
Amennyiben azt választod, hogy maradsz, de elfojtod a dühödet, az azt jelenti, hogy harc nélkül adod meg magadat és lemondasz a távozás jogáról is egyúttal. Lemondasz magadról, az önmagadhoz, szabadságodhoz való jogodról. Önszántadból választod a préda szerepét.
Láttatok már gazellát futni az oroszlán előtt?
A természetben így működik. A gazella mindent megtesz, minden lehetséges eszközt bevet önmaga megtartásáért. Beletesz mindent, amit eszköztára számára biztosít. Ő így harcol. S, amikor elérkezik számára a pillanat, melyben világossá válik, hogy ő megtett mindent, de elfogyott az ereje, őszintén, és teljes lényéből fakadóan adja meg magát. Lefekszik, és kinyújtja a nyakát… hogy az oroszlán egy pillanat alatt elharaphassa a torkát. Tiszta, fájdalom, szenvedés mentes megsemmisülés. Ez a természet törvényei szerinti forgatókönyv.
Amikor elfojtjuk a dühünket, és hagyjuk, hogy a konfliktuskerülés eszméjének zászlaja alatt vágják a hátunkon a fát, nem mást teszünk, mintha az előbb említett gazella kész akarva, saját választásából fakadóan nem harcolna az oroszlánnal, amikor az megjelenik. Nem éledne fel benne az életösztön, nem nyargalna szélsebesen, nem érezné a létjogosultságát. Állna és várna, majd odanyújtaná az egyik lábát, hogy az oroszlán megkóstolja, majd a másik lábát… és így szép lassan a kínok kínjai között, végletesre fokozva a saját szenvedését, végtelenre nyújtva ennek leforgását, az egyre fogyó erejével azon gondolkodna, hogy miért is történik ez vele…
Az elfojtott düh megbetegít… mert lemondasz magadról.
Ehhez a gondolatmenethez szervesen hozzátartozik majd következő írásom, melyben arról írok, hogy mennyire fontos az, hogy HOGYAN? éljük meg dühünket, haragunkat. Hogy a szabad választási jogunkat nem csak ott tudjuk gyakorolni, hogy azt választjuk, hogy megéljük a természetesen létező érzelmeinket… ott is nagy szerepet játszik, amikor tudatosan megválasztjuk annak módját. Mert igen, lehet úgy is megélni, átélni ezeket a feltörő hullámokat, hogy a kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad 🙂
Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen olvasnál még erről a témáról, figyelmedbe ajánlom klienseim történeteit:
Az inspirációt adó, eredeti cikket írta: Esze Dóra
Még nincs hozzászólás